biopsziám

Mivel perceken belül szúrom magam, már nincs energiám új bejegyzést írni (a délelőttöm, pedig az ORFI-ban telt el). Így hát szintén egy már átélt és megírt történet a biopsziáról.

2008. 06. 17. kedd 13:16

"tényleg be fog feküdni ide...?" - avagy egy napom a Szent Lászlóban

- You gotta bring the needle

down in a stabbing motion.

- I gotta.. I gotta

stab her three times?

- No, just stab her once!

/Pulp Fiction/

Tegnap reggel 5.30-kor szólalt meg a Ding Drum, az a pokoli hang, amit ébresztőnek használok. Persze csak 6-kor másztam ki az ágyból. Blogolás, zuhany, pakolás. A „kórházas” hálóing elmaradt, cserébe betettem egy pólót és nadrágot. Apu 7 óra körül érkezett meg, mondtam neki, hogy 10 perc, de persze akkor kezdtem el készíteni a szendvicseket. Jó 20 perc múlva csörgött is a kaputelefon, de nem mert siettetni akar, hanem feljön. Kapott ő is szendvicset, majd fél 8 körül elindultunk.
Megérkezve a Szent Lászlóhoz gondoltam, „haha, tudom ám hova kell menni!”, persze nem ott volt a betegfelvételi iroda, ahol én azt gondoltam. Kóválygás. Betegfelvételi irodára utaló nyomokat sem találtunk. Volt ott egy szimpatikus Mikulás bácsi arcú fószer (civilben), úgy tűnt mint aki nagyon szívesen segítene nekem, ha megkérdezném, hol is van a betegfelvételi iroda, sőt még valószínűleg tudná is. Tehát odamegyek hozzá.
- Jó napot kívánok! Azt szeretném kérdezni, meg tudná nekem mondani, hogy merre találom a betegfelvételi irodát?
Bamba fejjel néz rám.
- Tényleg be fog feküdni ide…?
- Hát, úgy tűnik igen. – (Nem basszus, csak hobbiból keresem. Sőt, hobbiból néha befekszem kórházakba egy-egy éjszakára. Just for fun.)
- Az nagyon nem erre van. – és végül is elmagyarázta merre van a nagyon nem erre.
Egyébként szimpatikus volt, apuval utána poénkodtunk vele miközben elhaladtunk a „trópusi betegségek osztálya →”, és a „prosectura ↑” tábla mellett, hogy elég valószínűnek tűnik ám, hogy valaki csak úgy viccből keresse a betegfelvételi irodát.
Odaértünk. A prospektusban elolvashattuk, hogy a Szent Lászlóban „mindenkit szeretettel várnak”. Pár perc nyöszörgés alatt sikerült is előbányásznom a papírjaimat. Hajadon vagyok, biopsziára jöttem, legközelebbi hozzátartozóm apu. Vagyööö? Most mit is akart kérdezni?! És mitől függ, hogy valakinek ki a legközelebbi hozzátartozója? Ha megházasodom a szüleim lesznek, vagy a férjem, és ha már gyerekek is vannak?! Ilyenféle súlyos kérdéseken filozofálva ballagtunk vissza abba az épületbe, ahol az előzőekben a Mikulásbácsiarcú pasitól megérdeklődtem merre is van a betegfelvétel.
Az első emelet IV. Belgyógyászat ajtaja előtt megálltunk, és apuval nagyokat egymásra pislogtunk, hogy most mivan. Vajon idejönnek és megkérdezik mitől vagyunk ilyen ácsorgó nagy rakás szerencsétlenség, vagy nekem kéne bemenni? Végül is bementünk, ahol egy nagydarab szőke nővér hatalmas mosollyal az arcán mondta, hogy már nagyon várt.
Megmutatta az ágyam, majd szólt, hogy miután kipakoltam, menjek vissza, és még elintézzük a papírmunkát. Kipakolásom annyiból állt, hogy ledobtam a táskám az ágyra, majd a nővér nyomába eredtem.
Egy rakás aláírandó. Igen, elfogadom a házirendet, oké, nem vállalnak felelősséget a cuccaimért, persze ledöfhetnek egy baromi nagy tűvel, nem, nem kérek azonosító karszalagot, atropinra és augmentinre vagyok érzékeny, nem kell se pelenkázni, se fürdetni, se etetni, köszönöm szépen. Igen, köhögök néha, igen, szárazon. Legjobb tudomásom szerint nem áll fenn terhesség, viszont még mindig az augmentinre és az atropinra vagyok érzékeny.
Majd végre elfoglaltam helyemet, és átöltöztem. Ekkor sikerült kicsit jobban szemügyre vennem két szobatársamat. Egy idős nő, és egy még idősebb néni. A mégisdősebbnéni kicsit tehetetlen. Akit etetni kell, itatni, fürdetni, pelenkázni, és mindent, amit el lehet képzelni, de ekkor még nem tudtam azt róla, ami miatt később kiérdemelte tőlem a Horror-néni nevet.
Apuval ücsörögtünk, és filóztunk rajta, hogy vajon mikor jön a doktornő, és vajon, hogy is lesz ez az egész. Meg kicsit ficeregtem. Gondoltam ez is az a kategóriás dolog, amin jobb túl lenni, és akkor már nem érdekli az embert, és felszabadul. Ebben is tévedtem.
Végül jött a doktornő egy nővérrel karöltve. Gondoltam most leülünk, ő kedvesen elmagyarázza hogyan is lesz majd ez a dolog, hogy hova kell menni, meg talán kell még előtte valami előkészület, és akkor azt most elvégezzük. Valahogy úgy élt a fejemben ez a dolog, hogy steril környezet, nagy bemosakodás, meg ilyen szörnyű mindenféle műtéti körülmények. Ebben is tévedtem.
Valahol ott kezdett gyanússá válni a dolog, mikor megláttam a nővér kezében a tácált a tálcán pedig egy csomó mindent – többek között két jó nagy tűt. Utána mikor a „feküdj le az ágyra” felszólítást megkaptam, hirtelen még nem is tudtam hová tenni a dolgot. „Itt, most, hirtelen, rögtön, máris?!” Ajaj, igen. A lefekvés még viszonylag egyszerű volt, derekam alá a párna, mert úgy kiemelkedik a hasam, és akkor könnyebb. Aztán fújkálás, meg jelölgetés, jöhet a lidocain! (Nem vagyok érzékeny a lidocainra? Még mindig csak az atropinra és augmentire..) A lidocain szar volt, csíp, és feszít, cserébe még az sem igaz, hogy teljesen érzéstelenítene. Persze a lidocain semmi volt az épp kitörni készülő pánikrohamomhoz képest. Na, ilyet még nem pipáltam! Szerettem volna üvölteni, zokogni, elrohanni, a szívem azt hittem azonnal kiugrik a helyéről, alig kaptam levegőt, és majdnem elhánytam magam.
- Nem kell nézned! – szól a doktornő miközben szikével megvág, hogy útja legyen a tűnek. Pedig kb nem is látok, kivagyok. Sírni akarok. Üvölteni akarok, nem fogok. Hé kislány! Mi van veled?! Ez nem te vagy, te nem borulsz ki ilyesmitől, csak egy újabb szar, na és?! Relax. Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam. Oké, huuuhhh.
Közben érzéstelenítő ide vagy oda, azért érzem, mikor meglékelik a májamat.
- Szép minta! – hurrá, most sokkal boldogabb vagyok – ügyes voltál! – buksisimit is kérek, meg cukorkát. Ti nem láttátok azt nyüszítő sarokba szorított állatot bennem, aki ki akart törni.
- Nem törvényszerű, de fájhat, és kisugározhat a jobb válladba. Szólj, és akkor kapsz fájdalomcsillapítót. Ugye nem vagy allergiás az algopyrinre?
- Nem vagyok. – (vajon említettem már, hogy az atropinra és az augmentinre viszont igen…?)
Doktornő, és nővér elhagyják a terepet (egyébként nagyon kedvesek és jófejek voltak, tényleg), apu jön. Hívom Mátét, túl vagyok rajta. Aput kiküldik, a mellettem fekvő nő szintén átél egy biposziát. Apu vissza. Beszélgetünk, gőzöm sincs miről, de röhögőgörcs. De ne nevettess, fáj! Próbál komoly arcot vágni, de kész, vége a világnak, képtelenek vagyunk abbahagyni. A vége az, hogy apunak ki kell mennie a folyosóra, mert kezd igazán kínossá válni a helyzet. Mindenesetre még mindig egyre hallom távolodó nevetését, amit még az én hangos nevetésem sem nyomhat el, pedig igazán igyekszem visszafogni magam, nemjó frissen luggatott májjal szakadni a röhögéstől.
Később jön a doktornő, kérdezi mi a helyzet. Háááát, valóban érzem a jobb vállamat… oké, jön a nővér, és ma harmadszorra is ledöfnek (most épp a fenekemen, hmm..), ezúttal fájdalomcsillapítás céljából. De legalább igen eredményes a dolog, a nap további részében semmim sem fáj, cserébe hirtelen el is alszom.
„Tudom, rég elmúlt az amikor még kissrác voltam, más volt az életem, én úgy emlékezem.”
- Tessék. – totál fáradt álmos, hol a francban vagyok, és ki vagyok hang.
Bemutatkozik kedvenc pszichiáterem asszisztense.
- Igen?
- Zavarom? Hívjam vissza később?
- Ööö… igen, elnézést, köszönöm.
- Rendben, akkor majd hívom.
- Visszhall.
- Visszhall.
Zuhanás valami álomba vissza jó mélyre. Mintha egy elefántcsorda közeledne. Vizit. Vagy tíz ember áll az ágyam végében, és mindenki engem vizslat, bambán nézek magam elé, a doktornő a Mikulásbácsiarcúnak vázaljo ki vagyok én. Persze orvosilag behatárolva. Nevem nincs, és mivel azonosító karszalagra sem tartottam igényt ezúttal, számmal sem rendelkezem. De ez nem jelent problémát, le lehet írni engem egy csomó latin szóval. Látod Mikulásbácsiarcú, tényleg befeküdtem… Odajön az éjjeliszekrényemhez, és elkezdi vizslatni a krumpli salátámat. Nézegeti, forgatja.
- Ez mi?
- Krumpli saláta.
- Ki csinálta?
- Bolti.
- Mhmmm – forgatja, forgatja, nézegeti. – 28.06. a lejárat.
- 06. 28., igen. – „14.06.28. merénylet, a nemzetközi helyzet kemény lett” ugrik be hirtelen, de ennek nem adok hangot.
Az orvosokból, nővérekből, és ápolókból álló kompánia elhagyja a szobát. Illetve majdnem, egy ápoló marad, aki szintén az én krumpli salátámra vet szemet. Felveszi, ő is nézegeti, forgatja. Kezdem magam kellemetlenül érezni. Most bocsánatot kéne kérnem a krumpli salátáért vagy mi?! Végül csak ennyit mond:
- 1 és 8 fok között tárolandó – leteszi, én bambán nézek, ő meg már ott sincs.
Később mindezek ellenére jóízűen elfogyasztottam a sokak által szemügyrevett krumpli salátát. Sőt, túl is éltem, úgy tűnik.
Egy darabig bóklásztam a folyosón keresve a wc-t, aztán mivel nem találtam baromira, megkérdeztem hol is van. Visszavezettek a szobámba, és megmutatták az ajtót. Sosem jöttem volna rá… Apu pedig egyszerűen szublimált. Ebbe beletörődve visszamásztam az ágyba, modern lány lévén előkaptam a lapost, és időmet a Gilmore lányoknak áldoztam egészen addig, míg be nem toppant Máté, aki hozott nekem bodzát (mármint azt az apenta szerű iható állagút). Kimentünk cigizni, azaz én cigiztem, és közben elmeséltem a napomat, aztán neki is sikerült megnevettetni, és mondtam, hogy necsinálja, mert legutóbb apu ezután tűnt el, nem akarom, hogy ő is elpárologjon.
Aztán persze feltűnt apu újra, csak beugrott kicsit dolgozni. Hát megvolt a „nagy” szülő-barát bemutatás.
Nemsokkal Máté után apu is elment
(Közben még benézett hozzám a doktor bácsim,
- Hogy van?
- Jól. De azért nem ez lesz a kedvenc hétvégi elfoglaltságom.
- Pedig holnapra vagy holnaputánra beutalhatom még egyre ha gondolja.
- Hát, most momentán kihagynám, majd legközelebb.,)
Én meg visszatértem a Gilmore lányokhoz. Közben egy nővér bejött, tett-vett, megjegyezte, hogy cigizek, és az rossz dolog, és szokjak le, és menjek el a Bodies kiállításra, hátha attól majd jól leszokom. Okké. De a bökkenő, hogy én szeretek cigizni…
Később beállított a Zsuzsi, majd őt felváltotta anyu. A délután kellemes nyugodalomban telt, és mire anyu elment este nyolc felé közeledett az idő. Próbáltam ilyen hülye logikai rejtvényeket fejteni, amit anyu hagyott ott nekem, de a lelkesedésem minden feladattípusnál maximum (nagyon maximum) 5 percig tartott, és mindenbe belekezdtem, majd mindent félbehgytam.
Mikor a Horror-nénit jöttek pelenkázni, etetni, illetve fürdetni, iszonyú előrelátó módon, hirtelen mindig cigizhetnékem támadt.
Elgondolkoztam azon, hogy ehhez a munkához olyan alázat kell, ami nekem nincs, és sosem lennék nővér. Meg elgondolkoztam jópár dolgon. Kilenc óra körül minden elcsendesedett, csak én kuksoltam még az ágyban azon filozofálva, hogy ha vernek sem sikerülne ilyenkor elaludnom, így hát a filmfelhozatalt átvizslatva a Palacsinás király mellett döntöttem, és megnéztem. Tizenegy körül még elszívtam egy cigit, bambultam a holdat, ami nagyon szép volt, élveztem a csendet, majd nyugovóra hajtottam a fejem.
Hittem én, hogy nyugovóra! A Horror-néni egész éjjel üvöltött. Úgy mint:
Segítsenek, kérem segítsenek! Hívják a rendőrséget! Jöjjön ide valaki! Elvette a kulcsomat! És még sok ehhez hasonló ment egész éjjel, megállás nélkül kántálva. Viszonylag nehéz úgy aludni, ha az ember feje mellett valaki torkaszakadtából sivalkodik, ráadásul rémképeket. Visszasírtam Vét és Sidet a ketrec rázássukkal… Hajnal hat körül keltem, és kitelepedtem az erkélyszerű nyitott folyosóra cigi, bodza, és a rejtvényújságok táraságában. A türelmem hasonló volt mint előző este, de azért elütöttem kint vagy egy órát. Mikor úgy döntöttem visszatérek, és ledőlök még egy kicsit, elkezdtem rendezgetni a párnámat, mire a Horror-néni olyan rémképet festett le nekem, amitől azt hiszem jó darabig nem fogok szabadulni:
- Valamelyikbe csak egy kisbaba van csomagolva – próbálom kizárni a fejemből. – Húzd ki a szélére – lefekszem, nem akarom hallani, nem nézek oda, aludni akarok. – Úgy be vannak bugyolálva, hogy nem lehet kivenni – köszi, köszi, szép álmokat.
Sikerült elaludni. Apu ébresztett, hogy kezdjem magam összeszedni. Még aludtam egy kicsit, majd felkeltem, és…
- Rá ne feküggyél a gyerekre, látom, hogy mocorog! – ó igen, továbbra is nagyon köszi. Ekkor már szerettem volna nagyon messzire elhúzni.
Összepakoltam, behívtam aput, és mikor épp rágyújtottam volna, jött a doktornő. Megnézett, minden oké, most két napig még ne emelgessek, meg ne csináljak hasizom gyakorlatokat. Hát valójában eszembe sem jutott ilyen botorságot tenni. Megkérdeztem az alkohol mizériát. Uhum. Zero tolerance. Birkaburok. Egy hét múlva hívjam fel őket, és aztán mehetek majd az eredményért meg zárójelentésért. Mikor végeztünk, én kezdtem szedelődzködni, Horror-néni megszólalt.
- Van egy problémám doktornő.
- Mi a problémája?
- Hajnalban ránk sózták ezt a gyereket, és nemtudom mit csináljak vele. Nem maradhat itt! El kell vinniük! – mindezt úgy, hogy egyértelműen kiderült ebből, a „gyerek” néven emlegetett én vagyok. Tökéletesen kétségbeesett és halálravált hangon folytatta és részletezte, hogy engem el kell innen távolítani, és nem maradhatok, és nem tudja mit tegyen. Olyan volt, hogy még én is megijedtem, hogy most úristen, most mivan.
- Ne aggódjon, megoldom a problémát.
Gyorsan felöltöztem, és mondtam apunak, hogy húzzunk el innen gyorsan, mert kezdett a helyzet egyre bizarrabbá válni.
A büfében végül apuval megreggeliztünk, és kielemezgettük az elmúlt napomat. A végső következtetés az volt, hogy lesz miről írni…